21. fejezet

David szemszöge

Minden percét élveztem annak, hogy ő az enyém. Most teljesült be igazán szerelmünk, és ezt mindketten tudtuk.
Egész éjszaka Őt néztem. Őt, aki csak az enyém és senki másé. Minden más lesz ezután, és örültem, hogy boldoggá tudtam tenni.

Reggel fél hétkor megsimogattam az arcát, mire Ő kinyitotta gyönyörű szép szemeit.
- Jó reggelt – mosolyogtam rá, és egy csókot nyomtam ajkaira.
- Neked is – mosolygott Ő is. Körbe nézett a szobába, és visszaemlékezett az éjszakára. Elpirult, de boldog volt, és nekem csak ez számított.
- Szeretlek – bújt hozzám. Ha ember lettem volna a szívem már a torkomban dobogott volna. Átkaroltam a derekát és elmosolyodtam. Nekem ez a szó az Ő szájából többet jelentett, mint bármi más.
- Én is, hidd el – feleltem mosolyogva.
- Ez tetszik – szorított magához még jobban. Felnevettem.
- Ideje suliba menni – nevettem, mert már előre tudtam a válaszát.
- Na ez már nem tetszik annyira – fújt egyet, majd felállt és elindult a fürdőszoba irányába.



Rosalie szemszöge.


Fél nyolc előtt pár perccel elindultunk a suliba. Hihetetlenül boldog voltam, hogy Ashley és David végre megtalálták a helyes utat. Már mind a ketten várták ezt az éjszakát, és végre beteljesült.
- Milyen boldog mindenki – vigyorgott a hátsó ülésen Katy. Hát igen…ebben a családban kicsit nehéz titkot tartani.
- Az biztos – mosolygott Jenny, majd mindenki kiszállt a kocsiból.
- Pár perc múlva itt lesznek – mosolyogtam, mert láttam, hogy az iskola felé jönnek.
- Rendben – mondták a többiek. Hirtelen eltűntek a szemem elől. Nem tudom hova, de eltűntek.
- Mikor jönnek? – fordult felém Katy.
- Sziasztok! – jött Ginny.
- Szia! – köszöntem de, csak az eltűnt látomással foglalkoztam.
- Neki meg mi baja? – nézett rám Ginny.
- Nem tudom, de össze van zavarodva, az biztos – nézett rám Katy. Pár perc múlva megszólalt a jelző csengő.
- Mennyünk órára. Nem jönnek iskolába – mondtam, és elindultam a földrajz terem felé.
- Rosalie! Tesink lesz! – szólt utánam Richard.
- Ja, oké – mosolyogtam egy műmosollyal, és elmentem tesire.


Katy szemszöge


Nem tudtam, hogy mi baja van Rosalienak de, hogy valami volt, az holt biztos.
- Nem tudod mi a baja? – fordult felém Richard.
- Szerinted nem mondtam volna, hogyha tudom? – néztem fel rá.
- De, igaz. Bocsi – mondta, majd elindult a lány után.
- Hol van Ashley és David? – kérdezte Ginny.
- Nem tudjuk – vontam meg a vállam, és elindultam Ginnyvel és Daniellel órára.


Egész nap nem láttam Davidéket. Mindenki félt, hogy valami hülyeséget csináltak, mert Rosalie nem látta őket.
- Farkasok közelében vannak az, biztos – elmélkedtem, miközben hazafelé sétáltunk a lányokkal. A fiúk már kocsival előre mentek.
- Honnan veszed? És, ha leopárdok? – kérdezte Rosalie.
- Nem hiszem, mert Max a suliban, Ginny pedig velem volt. Adam meghalt. Több leopárd nincs – mosolyogtam.
- Biztos elmentek valahova. Majd hazajönnek – hagyta annyiban a dolgot Rosalie.



Ashley szemszöge.


Nem mentünk iskolába. Nem volt kedve egyikünknek sem, így elmentünk az erdőbe sétálni.
Délben egy étteremben ebédelni, délután pedig folytattuk utunkat.
- Hova megyünk? – kérdeztem, mikor már a hatodik faágban estem majdnem hasra. Szerelmem megfogott.
- Hogy vagy ilyen ügyetlen? Még soha nem láttalak az erdőben ügyetlenkedni – csókolt meg.
- De akkor futunk. Sétálni elég ügyetlenül tudok ilyen helyeken –vágtam egy fintort, és a talajra mutattam.
- Akkor gyere! – kapott a hátára, és futni kezdett velem. Hirtelen felugrott egy fára, majd egy másodikra, és egy harmadikra…
- Szeretsz engem? – nézett rám, miközben egy másik fára pillantott. Az a fa körül-belül egy kilométerre volt attól a fától, ahol mi álltunk.
- Igen. Bízom benned! – sikítottam, mivel már félúton repültünk.
- Jézusom! – kiáltottam, mikor nem sikerült elkapnia az egyik ágat, csak a másodikat.
- Nincs semmi baj – mosolygott, miközben az egyik ágra ültetett és megölelt.
- Figyelj! Szeretlek! És nem az a baj, hogy ilyen magasra kell „felmászni”, hanem az, hogy ilyen magasról kell leesni – nevettem, és ő is velem nevetett.
- Nem fogsz leesni. Tartalak – fogta meg mind két kezemet. A madarak énekétől csengett a fülem, de nem bántam. Szerettem az ilyen dolgokat. Az eső is esni kezdett, de nem érdekelt, és csak Őt néztem. Arra gondolt, amire én, és cselekedtünk is mind a ketten. Nyaka köré fontam karjaimat ő pedig átkarolta a derekam, és neki nyomott a vastag fa törzsének.
- Tudod nekem sokat jelentett a tegnap éjszaka. Tudod én…
- Te csak akkor fekszel le valakivel, hogyha meg vagy győződve róla, hogy igazán szereted. Ezért nem feküdtél le Bálinttal – fejezte be a monológomat. Sóhajtottam egyet, ezzel jelezve, hogy igaza van.
- Nekem is sokat jelentett. Rajtad kívül nem volt más az életemben, de jobb is így.
- Ha jobb lenne valaki Neked mással, akkor elhagynál? – néztem a kezemet, ami az Ő kezével volt összekulcsolva.
- Tudod, én sem vagyok tökéletes. Te sem vagy az, így aztán tökéletesen összeillünk – mosolygott, és felemelte a fejemet, hogy szemembe nézhessen. – Nem volt, nincs és nem is kell másik nő az életembe – csókolt meg szerelmesen.
- Remélem is – mosolyogtam.
- Ezt soha ne felejtsd el! Én szeretlek, és ez soha sem fog megváltozni – mondta komolyan.
- Remélem is – sóhajtottam.

Az egész napot együtt töltöttük. Körbe jártuk egész Londont. Legtöbb időt a Szerelmesek Parkjában töltöttünk. Sétáltunk, csókolóztunk és fagyiztunk is.
- Mindjárt jövök – nyomot egy csókot ajkaimra, és elsétált. Mire felfogtam, hogy mi is történik, már vissza is ért.
- Hol voltál? – kérdeztem.
- Szeretlek – suttogta, és elővett a háta mögül egy vörös rózsát. A szemeim már könnyekben úsztak.
- Én is szeretlek – mosolyogtam, és kibuggyant az első könnycsepp a szemem sarkából.
- Ne sírj! – ölelt magához. – De tudnod kell, hogy szeretlek – szorított jobban.
- Ezt virág nélkül is tudom – szagoltam meg a rózsát.
- A többiek tudják, hogy eljöttünk? – vontam fel a szemöldököm pár perc múlva, mikor már kiéltem magam a rózsa gyönyörködésében.
- Nem. Már tiszta idegek. Rosalie nem lát minket – mosolygott.
- Hogyhogy nem lát? – kíváncsiskodtam.
- Egy farkas van velünk, halló távolságon kívül, nyugodj meg – hadarta gyorsan a mondat második felét.
- Értem. Haza megyünk? – kérdeztem.
- Akarsz? – Bólintottam. – Akkor mennyünk – kulcsolta össze kezeinket. Emberi tempóban a Hale ház felé vettük az irányt, és egy óra múlva már ott is voltunk.
- Végre itt vannak! – hallottam meg Rosalie kiáltását a házból.
- Sziasztok! – léptünk be a házba.
- Hol voltatok? …Meddig?...Miért?...Hol?.... – jöttek a kérdések.
- Nem kötnénk az orrotokra – mosolygott David.
- Turbékoló kismadarak… - szólalt meg egy hang a hátam mögül, én pedig ledermedtem.


És ennyi:D
Köszönöm csajok a komikat:D
Remélem tetszik a rész:D szerintem vasárnap lesz új rész:D
Holnap meg lesz tartva az első három órám...(ezektől minden kitelikxD)
PusziCsajok(KL):D