25. fejezet

Sziasztok!
Kedves vagyok!
10 rendszeres olvasóm van, és nem kaptam 5komit se, pedig annyit kértem az új részhez! (csak 4-et kaptam)
De köszönöm azoknak akik írtak;)(L)
A következő fejezetett 5 kommentár után hozom!

Ezt a fejezetet nem csak én írtam!
Amit én megírtam két sorba, Gicus kifejtette két oldalba:)
Köszönöm a segítséget(L)


Jó olvasást!
Kellemes Húsvéti Ünnepeket! (engem már 3x meglocsoltakxD)

puszii
- Megöltem Josh-t – szólalt meg egy perc múlva.
Mindketten tudtuk, hogy a mi kapcsolatunknak nemsokára vége de… Ekkor esett el, hogy mit mondott.
- Te, mi… mit… csi… csináltál? – remegett meg a lábam, s a szeretet helyét átvette a gyűlölet és a fájdalom.
- A Hercegek Termében párbajozott az egyik vámpírral és, mikor odaértem, Ő már haldoklott. Meg kellett ölnöm, vagy engem ölnek meg…
- Tom, ezt nem mondta… és amúgy is…
- Mikor voltál te fent a Hegyen?! – kiabáltunk egymásra.
- Téged az ne érdekeljen! Megölted a bátyámat! – ordítottam, és utat engedtem a feltörekvő könnyeimnek… - Tudod mit David Hale? Ne mondj semmit, mert úgyis… - nem bírtam befejezni a mondatot.
- Vége? – suttogta.
- Vége – suttogtam egy perc múlva én is. Akaratom ellenére is hátraléptem hármat és átváltoztam.
Átváltozásom után újra ránéztem. Most egy fejjel nagyobb voltam nála.
- Én mindig szeretni foglak – suttogta, majd közelebb sétált és beletúrt a nyakamnál lévő sűrű bundába. – Várni fogok, rád – mondta, én pedig hátat fordítottam neki és elszaladtam.

Mikor hazaértem, bevetettem magam a fürdőszobába és hosszú idő után újra azt éreztem, hogy az életemnek nemsokára vége…

***

A napokat számolva úgy döntöttem, ameddig bírom, élem tovább az életemet.
A szakításunk napja óta eltelt két hét, azóta nem láttam Őt. Hiányzott…
A többi Hale családtaggal sem beszéltem azóta, pedig minden nap láttuk egymást.
Amikor beértem a suliba, mentem órára és végig úgy éreztem, hogy néznek.

A mai reggel kifejezetten jól kezdődött a többihez képest. Meleg volt, mégsem sütött a nap…
Felvettem egy fehér, farmer rövidnadrágot és egy sárga, pántnélküli csillogós felsőt, s persze a fekete, magas sarkú csizma sem maradt ki az összeállításból. A hajamat leengedve hagytam, majd lementem a konyhába.
- Szia – köszöntem anyunak, és egy kicsit el is mosolyodtam. Szegényt eléggé kikészítettem az utolsó pár napban.
- Szia – nézett fel rám, majd előttem termett és megölelt. Az utóbbi két hétben alig látott, mert folyton az ablakon közlekedtem, néha nem is köszöntem.
- Annyira sajnálom – szorítottam magamhoz anyut.
- Nincs semmi baj – suttogta. Még egyszer megöleltem, majd elindultam a suliba.


Sokat gondolkodtam. Lehet, hogy a bátyámat soha többet nem látom, de Ő itt van.
Én mégis makacs módon bebeszéltem magamnak, hogy nem szeretem… Haragszom rá, az tény, de ha mégis megkérdezni valaki, hogy mit érzek iránta: Az Életem Értelmét válaszolnám…


Öt perc múlva a sulihoz értem. Kiszálltam az autóból – igen, vezetni is megtanultam -, majd körbenéztem.
Mint mindig, a Hale család „fiatal” tagjai most is engem néztek. Katy nagyon furcsán viselkedett; egyfolytában engem nézett, mintha várna valamit.
- Ez a gyerek nem normális! Máris másik csajjal kezd ki? – termett mellettem Ashley.
- Neked is, szia – mosolyogtam rá. – Régen beszélünk – pusziltuk meg egymást.
- Milyen gyerek kezd ki, melyik csajjal? – kérdeztem összezavarodottan.
- Hát David – felelte félvállról. – A fiúk teljesen fel vannak pörögve, hogy végre nem állsz David védelme alatt... – csacsogta el az új pletykákat, de nekem most más járt az eszemben. - Milyen másik lánnyal kezd ki David? – kérdeztem egyfolytában magamtól.
- Ashley! – szakítottam félbe barátnőmet. – Hol van David? – kérdeztem idegesen. Vagyis inkább… félve
- Hát ott! – mutatott az iskola bejáratához, majd tovább csacsogott.
Ledermedtem. Minden megszűnt körülöttem.
Ashley fecsegését elfújta a szél… Ginny ölelését meg sem éreztem… Katy összerezzenését alig láttam… Csak mi hárman voltunk.
Ő, én és az a lány. Nem tudtam, hogy, hogy hívják, de nem is érdekelt. Ember volt. Mosolyogva beszélgettek… Így eddig csak velem beszélgetett.
- Nem! – ordított fel Rosalie, és rám nézett. Látta a döntésemet…
- De – suttogtam, mire David háta megfeszült, majd lassan felém fordult.
Mikor tekintetünk találkozott, egyszerre több érzés kerített hatalmába. Fájdalom, gyűlölet, szerelem, de leginkább féltékenység marcangolta a lelkemet.
- Ashley… -suttogta David majd elindult felém.
- Állj! –mondtam ki hangosan. Mindenki minket nézet.
Még egyszer, utoljára David szemébe néztem majd az erdő felé kezdtem rohanni.
Még a „Hűha!” és a „De gyors!” kiáltásokat meghallottam majd mikor beértem a fák közé már vámpír gyorsasággal futottam tovább.


- Ashley várj meg! –kiabált utánam David. Jól tudtam, nem csak Ő jön…
- Ashley, várj már meg! –kiabálta Ginny én pedig hátranéztem, de nem álltam meg így neki mentem egy fának. Valami erősen megszúrta a nyakamat így abban a pillanatban ellöktem magamat a kezeimmel a fától.
Hátráltam egy lépést majd kinyitottam a szememet.
Mikor megláttam a hosszú kiálló tárgyat, felsikítottam. Tudtam, hogy több ember is körém gyűlt de csak engem néznek.
- Mi a baj? –termet mellettem Katy.
Egész testemben remegtem és a könnyeim is feltörni készültek.
Rosalie felsikított, majd Jenny is.
- Mi a baj? –kérdezte újra Katy idegesen.
- Nézz a fára! –utasította Rosalie.
A fából egy hosszú, hegyes kés állt ki alá pedig két szó volt vésve.



Visszatértünk. Bálint.



- Ez nem lehet, hisz megöltük Őket… -suttogta Jenny.
- Ezek szerint nem. –jelentette ki Ginny.
- Akkor nincs vége a csatának. –jelentette ki Richard.
- A csatának nincs. –suttogtam. –De nekem igen… -s minden elsötétült körülöttem.






Mikor magamhoz tértem ismerős illat csapta meg az orromat. A Hale házban voltam, újra két hét után.
Nem nyitottam ki a szemeimet csak füleltem.
- Nem fogom hagyni, hogy újra a közelében legyél. –suttogta idegesen Katy.
- Hozzam a baseballütőt, Drágám? –nevetett fel Daniel.
- Te ezt viccesnek, találod? –kérdezte barátnőm.
- Nem, nem, csupán megkérdeztem. –védekezett a kérdezett.
Felültem, és lassan kinyitottam a szemeimet. Hallottam, ahogy valaki közeledik az ajtó felé, majd Jasper lépett be rajta.
- Szia – sétált felém emberi tempóban. Olyan régen beszéltem vele… - gondoltam.
- Szia – suttogtam rekedten, mire Ő eltűnt, és fel sem fogtam még, hogy mi történik, már vissza is tért egy pohár vízzel a kezében. – Köszönöm – mosolyogtam rá, majd átvettem tőle a poharat.
- Régen beszéltünk már – mosolygott rám. – Tudom – mondta, amikor látta, hogy szólásra nyitom a számat. – Elvette a szerelem az eszedet – sóhajtott, mire összerezzentem.
- Oh, sajnálom – hajtotta le a fejét, mikor megérezte a hangulatváltozásomat.
- Nem a te hibád – mosolyogtam rá.
- Most mit akarsz tenni? – kérdezte kis idő elteltével.
- Otthon leszek és várom a végzetemet. Nincs erőm harcolni…
- Úgy hallom, valaki beszélni akar veled sóhajtott, majd homlokon csókolt és eltűnt.
- Egy perc múlva, halk kopogtatást hallottam.
- Igen? – szóltam ki, bár pontosan tudtam, hogy ki az.
- Bejöhetek? – kérdezte a rég nem hallott gyönyörű hang.
- Gyere – sóhajtottam. Bejött, majd mellém sétált és helyet foglalt azon a széken, ahol eddig Jasper ült.
- Csend telepedett közénk, de nem volt kínos. Végig egymás szemébe néztünk és több ezer érzést, osztottuk meg egymással.
-
- Most mi lesz? – kérdeztem félve a válaszától.
- Az csak tőled függ – felelte.
- Miért függ mindig minden tőlem? Ha valami történik, állandóan tőlem kértek bocsánatot! Mondd, miért van ez? – keltem ki magamból. – Nem vagyok én…
- Ashley… te vagy az életem – suttogta.
- Miért jössz mindig ezzel?
- Felfogod te egyáltalán, hogy mennyit jelentesz nekem? – fogta meg a kezem. Mind a ketten összerezzentünk. Hosszú idő óta most érintett meg elsőnek…
- David, kérlek… - suttogtam fájdalmasan.
- Vége? – szegezte nekem a kérdést, ami teljesen váratlanul ért.
- Nem tudom – suttogta -, hisz Josh…
- Miatta ne aggódj – suttogta Belice. Lehet, hogy a szomszédszobában van Joe-val – gondoltam. Már, hogy ne aggódnék? – kérdeztem magamtól.
- Belice szülei megtesznek mindent, hogy visszakapjuk – suttogta David
- Hisz, meghalt! – kiabáltam. – Hogy kaphatnánk vissza? – álltam fel hirtelen, aminek a következménye az lett, hogy megszédültem és visszaestem az ágyra – amin eddig feküdtem az egyik vendégszobában.
- Belice szülei többet érnek, mint az Istenek. Szerinted pont Ők ne tudnák visszahozni? – kérdezte David.
Erre nem tudtam mit felelni.
- Nem szakítunk – jelentettem ki.
- Nem is akarsz velem lenni – sóhajtott lehajtott fejjel.
- Barátok? – kérdeztem, mire ajka egyik oldalát legörbítette,
Olyan vicces volt, hogy két hét után, most először nevettem.

Nem bírnám ki, ha végleg szakítanánk, de azt sem, hogy most együtt legyünk újból.
- Szünet? – ajánlottam.
- Búcsúcsókkal? – kérdezte. Nekem is hiányzott, de…
Ránéztem, majd kisétáltam a szobából.
- Ashley! – ugrott a nyakamba Jenny. Ez meglepett, hisz soha sem volt olyan erős a kapcsolatunk, de jólesett a törődése.
- Szia – ölelt magához Richard is. Mi van ezzel a családdal? - vontam fel a szemöldököm.
Miután megöleltem mindenkit, elmentem az egyik fürdőszobába. A tükör elé álltam, és elgondolkodtam…


(David szemszöge)


Nem akar megcsókolni, nem akar velem lenni, mégsem akar szakítani… csak szünet. Még mindig jobb, mint a semmi.
Sok minden kavargott bennem. Mi lesz, ha elhagy? Én abba belehalok… hiába vagyok vámpír, nélküle az életem olyan, mint egy sötét erdő. De ha Ő velem van, ez az erdő mindennél boldogabb.
- Szerinted, visszajön hozzám? –suttogtam. Belice és én a második vendégszobában ültünk és beszélgettünk.
- El sem ment –mosolygott rám, majd felállt. –Tudod, hogy én mindenre rávehetném azzal az erővel, amivel rendelkezem de, ha szünetet akar, akkor hagyjuk, hagy tegye –felelte.
- Nem is akarom erővel rávenni. –válaszoltam.
Rám mosolygott majd, a vállamra tette a kezét.
- Minden rendben lesz –mondta majd kisétált a szobából.



(Katy szemszöge)



A ház tele volt érzésekkel. Ki akartam szelőztetni a fejem, így elmentem sétálni egyet. Szokás szerint az erdőbe vitt az utam. Mostanában sokat töltöm itt a szabad időmet.
Jó volt végre egyedül lenni és kihasználni az adottságaimat arra, hogy amit az emberek nem, de a mi fajtánk átélhet. Átugrottam a folyót, hallgattam a madarak énekét és megfigyeltem az állatokat, miközben mélyen a gondolataimba, merültem.
Lehet, hogy jobban aggódom David és a legjobb barátnőm kapcsolatáért, mint Ők maguk, sőt biztos, hogy túlzásba esek, de ez nem szándékos.
Nincs is miért aggódnom, hisz szeretik egymást. Érzem…
- És mást is érzek. –suttogtam, és elmosolyodtam. Tudtam, hogy Daniel állt mögöttem.
- Milyen érzéki vagy. –suttogta Ő is a fülembe majd, átkarolta a derekamat. Felnevettem a bókján.
- Igen, tudod, van abban tehetségem, hogy érezzem más ember érzelmeit. –vigyorogtam.
- Nos, akkor mondja, meg kérem. Mit érzek most? –kérdezte cinkos mosollyal az arcán, majd maga felé fordított, de nem engedett el.
- Hát, nem is tudom. –mosolyogtam. –Talán azt, amit én?
- Azt én nem tudhatom, hogy Ön mit érez. –vigyorgott még mindig, majd arca közelíteni kezdett az enyém felé.
- Szerintem mégis tudja… -folytattam, volna de, félbe szakított mert ajkai elérték az enyémeket.
Felemelt, majd visszafutott velem a házhoz, de ajkai végig az enyémeket falták. Felugrott velem a szobánkba, majd lefektetett az ágyra és tovább csókolt.
Bűntudatot éreztem, hogy a legjobb barátnőm szenved, én pedig itt… -erre a gondolatomra Daniel megfeszült.
Sajnálom. Akarom Őt…
Belenéztem szerelmem szemeibe, majd bíztatásként szerelmesen megcsókoltam.
- Biztos vagy ebben? –kérdezte, bár mindkettőnknek világos volt: nincs vissza út.
- Ha te igen… -suttogtam.
- Tudod, Drágám, ahogy a mondás mondja „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!” –nevetett fel saját viccén.
- Te nem vagy normális. –kuncogtam, majd újra megcsókoltam. Hamar megszabadultunk a ruháinktól, miközben mindketten égtünk a vágytól.
Megcsókolta a nyakamat, majd a vállamat s így haladt lejjebb és lejjebb, amíg el nem érte a célját. Megérintette a legérzékenyebb pontomat, mire apró nyögések hagyták el ajkaimat.
Felhúztam magamhoz és szenvedélyesen megcsókoltam, majd felé kerekedtem s én kezdtem kényeztetni.
Apró csókokat leheltem mellkasára majd hasára, mire felsóhajtott, én pedig megmosolyogtam. Imádtam, mikor ilyen hangok hagyták el tökéletes, puha és érzéki ajkait. Nem csodálkoztam rajta, hogy miért kívánom és szeretem Őt immár kerek harminc éve.
Egy kicsit elkalandoztam, így észre sem vettem, hogy ismét a hátamon fekszek és szerelmem újra felettem van s csókol. Végig simított a testemen, aztán apró csókokkal halmozta el, én pedig nem bírtam tovább. Dereka köré fontam lábaimat, majd magamhoz húztam, ezzel egy időben belém hatolt, mire kéjes nyögés hagyta el ajkaimat.
Lassan kezdett mozogni bennem, majd ahogy közeledtünk a gyönyörűséghez, úgy gyorsult a tempónk, mígnem egyszerre léptük át a gyönyörkapuját.
Daniel teste megfeszült, majd rám zuhant, én pedig mosolyogva öleltem magamhoz szerelmemet.
Felemelte a fejét, majd megcsókolt, közben hátulról a hajába túrtam s közelebb vontam magamhoz.
Szerettem a csókjainkat, mert egyszerre volt tele szenvedéllyel és határtalan szerelemmel. Mindig úgy éreztem, hogy a fellegekben járok, mikor vele vagyok és minden rossztól képes vagyok megfeledkezni.
- Szeretlek Katy! – simított végig az arcomon.
- Én is szeretlek – mosolyodtam el, majd megcsókoltam.
- El sem hiszem, hogy én vagyok az a szerencsés, aki elveszi a világ legszebb teremtését – nézett végig rajtam és, mikor újra találkozott a tekintetünk, aranyszínű szeméből ugyanazt lehetett kiolvasni, mint amit érezni. Határtalan boldogság és szerelem áradt belőle, amit mindig éreztem, ha velem volt.
- És, akit ez a teremetés nagyon, de nagyon szeret – mosolyogtam. Lehajolt ajkaimhoz, majd lágyan megcsókolta őket, és egy újabb gyönyörteli pillanat végéig nem eresztet el…



(Ashley szemszöge)


Miután kijöttem a fürdőszobából lementem a földszintre. Mindenki lent volt kivéve Katyt és Danielt.
- Miért ilyen hangos a TV? –kérdeztem Jaspert. Szinte még az én fülemet is bántotta, olyan hangosan nézte.
- Gyerekek szobán vannak. –nevetett fel Richard.
- Értem. –mosolyodtam el, majd kimentem a házból is leültem a lépcsőre. Hallottam, hogy valaki utánam jött.
- Szereted? –foglalt helyett mellettem Belice.
- Úgy is, tudod. –sóhajtottam, majd rámosolyogtam.
- Én tudom, hogy szereted. De lehet, hogy te nem tudod, ezt. –felelte.
- Nem értem. –néztem rá.
- Szünetelni akarsz, pedig szereted…
- Nem tudok ezek után úgy tekinteni rá, mint régen. –feleltem.
- Miért, most, hogy tekintesz rá? –kérdezte.
- Nem tudom, hogy mit érzek. Az eszem azt mondja, nem, de…
- …a szíved azt mondja, hogy szereted? –kérdezte titokzatosan.
- Belice! Térjünk a lényegre. –hisztiztem, mire Ő felnevetett.
- Minden rendben lesz. –tette a vállamra a kezét majd visszament a házba.
Titokzatosság. Erre a lányra ez a szójellemző.
Még ültem egy kicsit kint majd visszasétáltam a házba. Már a turbékoló madarak is lent voltak a nappaliban.
- Ideje haza mennem. –szólaltam meg végül.
- Itt alszol. –szólaltak meg a lányok egyszerre.
- Édesanyáddal megbeszéltem. –termet mellettem Emma.
- Ebbe nekem nincs beleszólásom? –kérdeztem gúnyosan. Látva Emma arcát elszégyelltem magam. –Hol fogok aludni? –tértem a tárgyra mire, Emma arca felderült.
- Akarsz aludni? –nevetett fel Richard. Holnap gyenge leszek, ha ma nem alszom, de ezt nem közöltem a családdal.
- Nem. –mosolyogtam majd a konyha felé vettem az irányt.


Az estém elég jól telt. Videó játékoztunk, TV-ztünk és beszélgettünk.
Néha-néha Davidra figyeltem, Ő pedig rám. Hiányzott…


- Ideje hazamenned. –szólalt meg Katy. –Hat óra.
- Haza megyek. –nyeltem egy nagyot.
- Mi a baj? –fordult több tekintett is felém.
- Semmi. –hagytam ennyiben a dolgot, majd hazafelé vettem az irányt.
A két perces futásból, fél óra kocogás lett. Olyan emberinek éreztem magam…
Haza érve lefürödtem, átöltöztem majd kocsiba pattantam és elindultam a suliba.



- Hol voltál ilyen sokáig? –kérdezte Ginny. Az óra előtt két perccel léptem be a terembe.
- Tizenöt napja nem aludtam. –feleltem.
- Te normális vagy? –sikított fel mire több ember is ránk nézett.
- Ha Életed Értelme elhagyna, Te mit tennél? –szóltam vissza gúnyosan.
- Nem elhagyott. Meghalt… -suttogta majd elfordult tőlem.
- Max meghalt? –sikítottam most én. Újra több ember minket nézett és tudtam: új pletykát indítottam el.
- Igen, meg. David nem mesélte? Ő, volt Josh ellenfele… -suttogta, mire a tanár belépett a terembe.