13. fejezet

Rájöttem. Ha valaha is kiejtettem azt a szót a számon, hogy Boldog vagyok, hazudtam. Ha most kiejteném, nem mondanák mást, csak a színtiszta igazságot. Nem hiszem el, hogy megtörtént és nem tévedtem. Szeretem őt, most. Ezelőtt. Ezután. A második életemből hiányzott valami. Valami, ami beragyogta napjaimat, és szeretett. Pár hónap alatt rájöttem, hogy mi az. Vagyis, ki az.


David szemszöge


Rájöttem. Ha valaha is kiejtettem azt a szót a számon, hogy Boldog vagyok, hazudtam. Ha most kiejteném, nem mondanák mást, csak a színtiszta igazságot. Nem hiszem el, hogy megtörtént és nem tévedtem. Szeretem őt, most. Ezelőtt. Ezután. A második élet részemből hiányzott valami. Valami, ami beragyogta napjaimat, és szeretett. Pár hónap alatt rájöttem, hogy mi az. Vagyis, ki az.


Daniel szemszöge


A nappaliban ülve mindenki Rosalie-t figyelte. Vártuk, hogy mi lesz, de nem látott semmit. Szomorúan felállt és emberi tempóban felment a szobájába.
- Szegény –sóhajtott Életem, majd ő is felállt, és felment a szobánkba. Követtem.
- Össze fognak jönni – suttogtam neki úgy, hogy csak ő hallja.
- Honnan tudod? –nézett rám gyönyörű szemével.
- Láttam Ashley gondolatait. Meg fogja Davidnek mondani a színtiszta igazságot – ültem Katy mellé. Rám mosolygott és megcsókolt. A szemembe nézett egy örökkévalóságig tartó pillanatig, nem szólalt meg, de én így is tudtam, hogy mit akar a tudatomra adni.
- Én is szeretlek – öleltem magamhoz.
- Emberek! Emberek! –sikított hirtelen Rosalie. Katy és én nem mozdultunk, csak szerelmem mosolyodott el.
- Vámpírok! Wáááá – szaladt fel Jasper a lépcsőn és betörte Rosalie szobájának ajtaját.
- Akkor vámpírok, na – mérgelődött. – Sikerül! – Éreztem a hangján, hogy mosolyog. Néma csend, majd egy másodperc múlva „Siker” kiáltásokkal telt meg a ház. Mindenki boldog volt, öcsém boldogsága miatt.


Katy szemszöge


Végre rájött, hogy szereti. Mindenkit boldogsággal töltött el ez a pár szó. Még Ashley anyukája, Henriett is örült, pedig a lánya előző barátja miatt elégé félt ettől.
- Na mit mondtam? – nézett rám mosolyogva Daniel. Megöleltem, majd megcsókoltam és mosolyogva felálltam. Követett David szobájába – ami a ház legmagasabb pontján volt - majd beugrottunk az erdőbe, és kezünket összekulcsolva futni kezdtünk. Boldog voltam, pedig alig van közöm az egészhez.
- Jó, látni, hogy újra boldog vagy! – kapott fel hirtelen Daniel, majd a kis réthez érve lefektetett a földre, aztán fölém hajolt és megcsókolt.
- Hát, ha az öcsénk boldog mi is azok vagyunk – csókoltam meg most én.
- Emlékszel mikor mi jöttünk, így össze? – vigyorgott Daniel, majd beletúrt bronzvörös hajába. Én is visszaemlékeztem és elvigyorodtam.
- Hát igen, nem akartam elhinni, hogy szeretsz. Még ember voltam. Egy ilyen tökéletes ember, vagyis vámpír, nem szerethet bele egy ilyen kisvárosi lányba, de aztán az évek során rájöttem, hogy de szerethet – mosolyogtam, és újra megcsókoltam.
- Nem akartál közel engedni magadhoz, mert féltél, hogy én is összetöröm a szíved. Minden este veled aludtam el, de te nem tudtál róla. Féltél a sötétben, és kislámpával aludtál –vigyorgott, mire én adtam neki egy pofont.
- Tapló – vágtam be a műdurcit.
- Van ilyen – csiklandozta meg az oldalamat, mire én sikítani kezdtem.
- Még a végén azt hiszik, hogy kínozlak – gurult le rólam, de én ráültem, így én voltam most felül.
- Mivel kínzol is, mert nem csókolsz meg – vigyorogtam. Arca közelíteni kezdett az enyém felé, de az enyém mindig annyit emelkedett, amennyit az övé is.
- Ez így nem ér – vágta be ő is a műdurcit.
- És, akkor én alszok kislámpával? – csókoltam meg.
- Gyere – állt fel. – Itt az idő – fogta meg a kezemet és húzni kezdett magával.
- Hova megyünk? – néztem rá, és tartottam vele a tempót.
- Mindjárt meglátod. Csukd be a szemed! – ölelt át. Becsuktam és rövidke kis szelőt éreztem, majd megálltunk. – Kinyithatod – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Körbe néztem és….nem láttam semmit csak az erdőt.
- Mi az? – húztam fel a szemöldököm. Mosolyogva megfogta a kezem, és elkezdett velem sétálni egy kis ösvényen. Még sosem jártam itt.
- Hová megyünk? – kérdeztem. Nem válaszolt, csak ment előre. Egy újabb rétre értünk. Nagyobb volt a Mi rétünknél. Mikor körbe néztem, megláttam a rét végén egy asztalt, amin két gyertya pihent és tele volt csodás ételekkel – a kedvenceimmel - és a Daniellel közös képünk is ott volt, hajszálpontosan az asztal közepén feküdt. Daniel az asztal mellett állt, és mosolyogva intett, hogy mennyek oda.
- Most vacsorázni fogunk – mosolygott.
- Rendben – öleltem át, majd kihúzta nekem a széket, én pedig helyet foglaltam. A távolból halk zene szólt.
- Jó étvágyat! –mosolygott Daniel, és megvárta, amíg enni kezdek.
- Sok minden köt hozzád már – mondta, miközben ő is enni kezdett. – És tudom, hogy te is és én is úgy tervezem, hogy a hátralévő életünket együtt töltjük le. Fogalmazhatnák úgy is, hogy az örökké valóságig szeretni foglak. Semmi nem állhat az utunkba ezt te is jól tudod –mosolygott.
- Én is szeretlek – mosolyogtam.
- Amikor rád gondolok, melegség járja át a szívemet. Egy különös érzés kerít hatalmába, ha kiejtem nevedet. Velem vagy mindig, minden percben, órában, napba, hétben, hónapban, évben és én nem tudnék elszakadni tőled. Most pedig… – állt fel mikor látta, hogy befejezem az evést -… gyere – fogta meg újra a kezemet, és a rét közepére húzott. A zene hangosabb lett, Daniel pedig mosolyogva megcsókolt. Elváltak ajkaink, ő pedig a derekamra csúsztatta egyik kezét, a másikkal pedig megfogta a kezemet, és táncolni kezdtünk. Egyfolytában gyönyörű aranybarna szemeibe néztem, vagy tökéletes arcát bámultam, ő pedig folyton mosolygott.
Hihetetlen, hogy Ő az enyém. Egyedül az enyém. Senki másé. Szeretem, és ő viszont szeret. Nem ver át, mint egy hülye libát, hanem szeret, mint barátnőt. Mindig a kedvemben jár, és boldoggá tesz. Mindig, mindenhol, mindenféle hangulatban ott van mellettem és vigyázz rám. Szeretem őt. Pontosan harminc éve csókolóztunk először. Bevallotta, hogy szeret és, hogy nem tud élni nélkülem.
- Nem tudom, hogy hányszor kell elmondanom, hogy szeretlek, ahhoz, hogy megértsd, mit is érzek igazából. Tudom, hogy érzed, de más – nézett gyönyörű szép szemeivel.
- Hogy, hogyan szeretlek? Hadd soroljam el. Ameddig szerinted lelkem ér, oly messze forr, Szerelmem. Szerinted ez hosszú, nekem nem, de ha te is ott vagy, maga az örökkévalóság –mosolyogtam.
- Akkor nagyon szerethetsz – mosolygott ő is, és újra megcsókolt.
- Van ilyen – csókoltam meg hosszasan. Az aranybarna szempárban nem láttam mást, csak határtalan boldogságot. Örültem, hogy szavaimmal boldoggá tudtam tenni Őt, pedig csak az igazságot mondtam. Szerelmes vagyok belé, és ezt ő is tudja.
- Sétálunk egyet? – kérdezte, és abbahagyta a táncot. Emberi tempóban sétáltunk az ezeregy fa között és élveztük egymás közelségét. Két-három órán át sétálhattunk, mikor újra egy réthez értünk.
- Hány rét van még ebben az erdőben? – húztam fel a szemöldököm.
- Ne foglalkozz vele. Gyere – fogta meg a kezem, és a rét közepére húzott. Letérdelt elém, és egy óriási rózsacsokorral emelkedett fel. Nem tudtam elképzelni, hogy honnan vehette elő.
- Számold meg! – szólalt meg, én pedig számolni kezdtem. Egy…kettő…három………………..húszon nyolc, húszon kilenc, harminc.
- Harminc – vontam fel a szemöldököm. És ekkor minden leesett.
- Ma van a harmincadik évfordulónk – mosolygott, és letette a rózsákat, majd felállt s megcsókolt.
- Tudod, – sóhajtott – nincs nekem boldogabb pillanatom, mint amikor szerelmemet neked adhatom, vagy mikor szerelmedet megkaphatom, és mikor mindezeket megtarthatom, akkor jövök rá: Szeretlek Nagyon. Katy Hale. Leszel a feleségem?





Nem lett valami hosszú, de remélem tetszeni fog:D
várok sok komit:)(Szavazzatok a blog sarkán legaláb:D)
Szerintem holnap is jövök résszel:D
Imádlak titeket:D
puszi(:



Gicus:D Kíváncsi vagyok a véleményedre:D
imádlak(L)
puszi(: